Szalmatetők Magyarországon

Történeti áttekintés

Ausztriával összehasonlítva Magyarországon a szalmatető elterjedtebb, mint a nádtető. Elsősorban a szegény falusi emberek igyekeztek a lehető legnagyobb hatékonysággal és szakértelemmel felhasználni a szalmát, mint a természet adta nyersanyagot háztetőik építéséhez. Feltétlenül vigyázva arra, a következő nemzedékek is hozzájuthassanak a szükséges alapanyagokhoz. A szalmatetőnek leginkább három fajtája terjedt el: a taposott szalmatető, a teregetett vagy felvert zsúptető, valamint a kötött szalmatető. A taposott szalmatető elsősorban Magyarország észak-keleti részén volt jellemző. Ez úgy készült, hogy faszegeket ütöttek a tetőlécekbe, ezzel akadályozták meg a szalma lecsúszását, végül a szalmát taposással tömörítették. Az egyszerűbb eljárás a teregetett vagy felvert zsúptető. Készítésének módja szinte azonos a nádtetőével, ezért leginkább a nádfedés területén, a Dunántúlon, és az Alföld északi és déli peremén terjedt el. A legigényesebb eljárás a kötött szalmatető. Ezt a technikát elsősorban Magyarország rozstermő területein, nevezetesen a középhegységek és a Dunántúl hegyes-dombos vidékein alkalmazták.

Előállítás és alapanyagok

A szalmatető készítéshez általában rozsszalmát használtak. A rozsszalma akkor volt ideális a tetőfedéshez, ha szép magasra nőtt, és nem vett fel túl sok nedvességet érés közben. Ahhoz, hogy a tetők minél hosszabb életűek legyenek, az elkészítésükhöz nagy odafigyelés és hozzáértés szükséges. A rozsszalmát viaszéréskor, kíméletesen, borotvaélesre fent kaszával kell aratni, hogy meg ne törjön a gabona szára. Ezután a szalmát marokba szedik, kévébe kötik, és kézzel csépelik. Ügyelni kell arra, hogy ne maradjon szem a kalászokban, nehogy a madarak és rágcsálók kárt tegyenek a szalmatetőben. Az orom csúcsát régen gyakran díszítették szalmából készül figurákkal. Szakszerű kivitelezés és rendszeres karbantartás esetén a szalmatető élettartama akár 25-30 év is lehet.